Hahó!Ezentúl nem csak bejegyzésként fog megjenni a legújabb tartalom ebből a történetből de így, külön menüpont alatt is olvashatjátok, ha nem akartok mindig visszakerülni. A fissítések - értelemszerűen - alulra kerülnek, viszont a bejegyzések - értelemszerűen mindig a legfrissebbel kezdődnek. Éppen ezért, aki most ismerkedik a történettel, itt kényelmesen, sorban tudja visszolvasni a történetet, ahelyett, hogy keresgélnie kéne ^^ Jó szórakozást!
Ha tetszik a történet, és blog, akkor osszatok, likeoljatok, és iratkozzatok fel a még több bejegyzésért, és a legfrissebb hírekért!
Ajánló:
"Az első emlékem, a hideg.
Egy erdőben voltam. Nem tudom, hogy kerültem oda, csak azt, hogy rettentően fázom. Vékony rongyaimon megállt a hideg, és úgy éreztem, meghalok. De akkor, történt valami, és a fojtogató hideg csillapodni kezdett. A fa, aminek a hátamat döntöttem, és a föld is a talpam alatt, kellemes melegséget kezdett árasztani magából. Még csak kilenc éves voltam. Nem tudtam, hogy ez nem normális."
Lottie nem emlékszik, ki is ő. Egy árvaházban nőtt fel, majd egy több gyermeket is nevelő házaspárnál élt. Egy nap azonban balesetet szenved, és majdnem belehal.
Az erdő szelleme emlékezett a lányra. A kislányra, akit egyszer már megmentett. Azonban, ha kilép az erdőből, megtörik az erdő védőpajzsa, és az alvilágba nyíló kapu megreped. Ha pedig nem védi meg az élet fáját, akkor az egész élő világ veszélybe kerülhet.
És mégis, segítenie kell neki.
Lottie is mágiával rendelkezik, miután megmenti őt az erdő szelleme, Robin. Azonban, most rajtuk a sor, hogy megmentsék a világot, az élet fáját a démonoktól. Ha Lottie újból kilépne az erdőből, az egész védőpajzs odalenne. És az egész világot az alvilágiak uralnák.
A tél leghidegebb éjjele volt. A fák szinte teljesen átfagytak, és a fiú már az egészségükért aggódott. Szél alakjában elrepült az Élet fájáig, és alaposan megvizsgálta.
- Ne aggódj, jön még tavasz - suttogta, miközben barátságosan megveregette egy kiálló gyökeret szél kezével.
A fiú nem más volt, mint az Erdő szelleme. Évszázadok óta ő vigyázta az Élet fáját, a teremtés központját. Az erdő köré mágikus erejével pajzsot vont, így rossz szándékú lények nem léphették át a határt, de még így is éjjel-nappal éberen őrizte a fa biztonságát.
Most is éppen azon gondolkozott, miképp tudná egy kicsit felmelegíteni ezt a hatalmas erdőt, de akkor hirtelen egy lélegzetvételt hallott. Megmerevedett, és tovább fülelt, és ismét hallotta a hangot. Gyorsan átalakult egy madár, a sárga billegető képébe, hátha csak a szél füle csengett. De nem, valaki valóban hangosan lélegzett az erdejében.
Gyorsan odarepült, ahonnan a zajokat hallotta, és az egyik fa ágáról leskelődött.
Egyszer csak, egy kislányt pillantott meg az egyik fa tövében guggolva. De hogy került ide a semmi közepére ez a gyerek? Leszállt mellé a földre, és közelebb lépegetett. A kislány a térdére hajtott fejjel ült, az arca teljesen elszíntelenedett a hidegtől. Csak rongyok voltak rajta, az Erdő szelleme pedig pontosan tudta, hogy az emberek ilyenkor vastag, meleg kabátokat hordanak, bár ilyenkor már leginkább otthon fekszenek a fűtött lakásukban, és már mélyen alszanak. Ugyanakkor, ez azt is jelenti, hogy szegény kislányt, senki nem fogja most megtalálni.
A lány felemelte a fejét, és hatalmas, sötétbarna szemeivel kérdőn nézett a sárga kismadárra.
- Szia - köszönt neki vacogó fogakkal, majd újra eltemette az arcát. Az Erdő szelleme közelebb ugrált hozzá, és megcsipkedte a lány nadrágját, mire az felnézett.
- Fázom - mondta az, és a szavai nyomán vastag, ködszerű pára áramlott szét a levegőben. - Nagyon.
Az erdő szelleme nem tudott mit tenni, csak állt, és nézte a lányt. Aprócska kezeit, szép, világosbarna haját és a gyönyörű szemeit. És csak nézte őt, hosszú-hosszú ideig, miközben magában imádkozott, hogy a kislány ne fagyjon meg. De mit tehetne? Hiszen ő egy ember.
Megint megcsipegette a lány ruháját, de az már nem tudta felemelni a fejét, csak vacogott, és rángatózott a hidegtől. Most mit tegyen? Hangosan vijjogott egyet a néma erdőben, aztán olyan magasra repült, hogy a lány még véletlenül se lássa meg, és újból széllé alakult.
Visszarepült a lányhoz, és köré vetette magát, olyannyira felforrósítva a bennsejét, hogy szinte már fájt.
Nyisd ki a szemed, te kis buta, jó? - nézte a kislányt könyörgően, és ha lehet, még egy kicsit melegebbre szította magát, és még jobban a lány köré tekeredett. Szellő testén érezte a lány minden porcikáját, lényének minden ép, és minden átfagyott részét. Úgy koncentrált, mint még soha, hogy megmentse a kislány életét.
Néhány perc elteltével a lány ébredezni kezdett, a bőre is egészen rózsaszínesnek tűnt már. Nem láthatta az Erdő szellemét, hiszen éppen szél alakjában volt, de mintha érezte volna. A körülötte lévő jeges talaj is megolvadt, és ő mosolyogva hajtotta le a szemét, hogy most nyugodtan pihenjen, míg az Erdő szelleme továbbra is keményen fáradozott azon, hogy megtartsa ezt az állapotát.
Ahogy hajnalban a Nap felkelt, a kislány is felébredt, és a szellem is végre kinyújtóztathatta a szél-testrészeit, habár még így sem hagyta, hogy a kislány a hideget észlelje.
Így ketten, teljes összhangban sétáltak egyre beljebb a fák között. Az Erdő szelleme rávezette a lányt, hogy egy bokor gyümölcsét egye meg, még ha az az ő védelme alatt álló cserje is volt éppen. Persze gyorsan bocsánatot is kért az illetőtől, és meg is kapta a megbocsátást, hiszen ilyen nyugodt élet, mint nekik, kevés növénynek adatik meg manapság.
Ezután az Erdő szelleme kivezette őt az erdő mellett elhaladó útra, ahonnan már nem kísérhette tovább. Valójában nem akarta, hogy a lány elmenjen, de egy embernek az emberek között a helye, egy szellemnek pedig az erdőben, amit őriz. Így mennek a dolgok.
A szellem az erdőt körülvevő pajzs szélénél figyelte a kicsiny lány távolodó alakját, és biztos volt benne, hogy néhány percen belül majd megtalálják az övéi. Ő viszont szomorú szemekkel meredt utána, hiszen nem sokszor volt társasága egy szellemnek, főleg nem egy ilyen megejtően szép és ártatlan teremtmény személyében.
A szellem végül elmosolyodott, és nagy lendületet véve elindult, hogy szeretett fáit köszöntse ezen a hideg reggelen.
Ha tetszik a történet, és blog, akkor osszatok, likeoljatok, és iratkozzatok fel a még több bejegyzésért, és a legfrissebb hírekért!
Ajánló:
Egy erdőben voltam. Nem tudom, hogy kerültem oda, csak azt, hogy rettentően fázom. Vékony rongyaimon megállt a hideg, és úgy éreztem, meghalok. De akkor, történt valami, és a fojtogató hideg csillapodni kezdett. A fa, aminek a hátamat döntöttem, és a föld is a talpam alatt, kellemes melegséget kezdett árasztani magából. Még csak kilenc éves voltam. Nem tudtam, hogy ez nem normális."
Lottie nem emlékszik, ki is ő. Egy árvaházban nőtt fel, majd egy több gyermeket is nevelő házaspárnál élt. Egy nap azonban balesetet szenved, és majdnem belehal.
Az erdő szelleme emlékezett a lányra. A kislányra, akit egyszer már megmentett. Azonban, ha kilép az erdőből, megtörik az erdő védőpajzsa, és az alvilágba nyíló kapu megreped. Ha pedig nem védi meg az élet fáját, akkor az egész élő világ veszélybe kerülhet.
És mégis, segítenie kell neki.
Lottie is mágiával rendelkezik, miután megmenti őt az erdő szelleme, Robin. Azonban, most rajtuk a sor, hogy megmentsék a világot, az élet fáját a démonoktól. Ha Lottie újból kilépne az erdőből, az egész védőpajzs odalenne. És az egész világot az alvilágiak uralnák.
The spirit of the forest -
Az erdő szelleme
#1 [2015. 01. 26.]A tél leghidegebb éjjele volt. A fák szinte teljesen átfagytak, és a fiú már az egészségükért aggódott. Szél alakjában elrepült az Élet fájáig, és alaposan megvizsgálta.
- Ne aggódj, jön még tavasz - suttogta, miközben barátságosan megveregette egy kiálló gyökeret szél kezével.
A fiú nem más volt, mint az Erdő szelleme. Évszázadok óta ő vigyázta az Élet fáját, a teremtés központját. Az erdő köré mágikus erejével pajzsot vont, így rossz szándékú lények nem léphették át a határt, de még így is éjjel-nappal éberen őrizte a fa biztonságát.
Most is éppen azon gondolkozott, miképp tudná egy kicsit felmelegíteni ezt a hatalmas erdőt, de akkor hirtelen egy lélegzetvételt hallott. Megmerevedett, és tovább fülelt, és ismét hallotta a hangot. Gyorsan átalakult egy madár, a sárga billegető képébe, hátha csak a szél füle csengett. De nem, valaki valóban hangosan lélegzett az erdejében.
Gyorsan odarepült, ahonnan a zajokat hallotta, és az egyik fa ágáról leskelődött.
Egyszer csak, egy kislányt pillantott meg az egyik fa tövében guggolva. De hogy került ide a semmi közepére ez a gyerek? Leszállt mellé a földre, és közelebb lépegetett. A kislány a térdére hajtott fejjel ült, az arca teljesen elszíntelenedett a hidegtől. Csak rongyok voltak rajta, az Erdő szelleme pedig pontosan tudta, hogy az emberek ilyenkor vastag, meleg kabátokat hordanak, bár ilyenkor már leginkább otthon fekszenek a fűtött lakásukban, és már mélyen alszanak. Ugyanakkor, ez azt is jelenti, hogy szegény kislányt, senki nem fogja most megtalálni.
A lány felemelte a fejét, és hatalmas, sötétbarna szemeivel kérdőn nézett a sárga kismadárra.
- Szia - köszönt neki vacogó fogakkal, majd újra eltemette az arcát. Az Erdő szelleme közelebb ugrált hozzá, és megcsipkedte a lány nadrágját, mire az felnézett.
- Fázom - mondta az, és a szavai nyomán vastag, ködszerű pára áramlott szét a levegőben. - Nagyon.
Az erdő szelleme nem tudott mit tenni, csak állt, és nézte a lányt. Aprócska kezeit, szép, világosbarna haját és a gyönyörű szemeit. És csak nézte őt, hosszú-hosszú ideig, miközben magában imádkozott, hogy a kislány ne fagyjon meg. De mit tehetne? Hiszen ő egy ember.
Megint megcsipegette a lány ruháját, de az már nem tudta felemelni a fejét, csak vacogott, és rángatózott a hidegtől. Most mit tegyen? Hangosan vijjogott egyet a néma erdőben, aztán olyan magasra repült, hogy a lány még véletlenül se lássa meg, és újból széllé alakult.
Visszarepült a lányhoz, és köré vetette magát, olyannyira felforrósítva a bennsejét, hogy szinte már fájt.
Nyisd ki a szemed, te kis buta, jó? - nézte a kislányt könyörgően, és ha lehet, még egy kicsit melegebbre szította magát, és még jobban a lány köré tekeredett. Szellő testén érezte a lány minden porcikáját, lényének minden ép, és minden átfagyott részét. Úgy koncentrált, mint még soha, hogy megmentse a kislány életét.
Néhány perc elteltével a lány ébredezni kezdett, a bőre is egészen rózsaszínesnek tűnt már. Nem láthatta az Erdő szellemét, hiszen éppen szél alakjában volt, de mintha érezte volna. A körülötte lévő jeges talaj is megolvadt, és ő mosolyogva hajtotta le a szemét, hogy most nyugodtan pihenjen, míg az Erdő szelleme továbbra is keményen fáradozott azon, hogy megtartsa ezt az állapotát.
Ahogy hajnalban a Nap felkelt, a kislány is felébredt, és a szellem is végre kinyújtóztathatta a szél-testrészeit, habár még így sem hagyta, hogy a kislány a hideget észlelje.
Így ketten, teljes összhangban sétáltak egyre beljebb a fák között. Az Erdő szelleme rávezette a lányt, hogy egy bokor gyümölcsét egye meg, még ha az az ő védelme alatt álló cserje is volt éppen. Persze gyorsan bocsánatot is kért az illetőtől, és meg is kapta a megbocsátást, hiszen ilyen nyugodt élet, mint nekik, kevés növénynek adatik meg manapság.
Ezután az Erdő szelleme kivezette őt az erdő mellett elhaladó útra, ahonnan már nem kísérhette tovább. Valójában nem akarta, hogy a lány elmenjen, de egy embernek az emberek között a helye, egy szellemnek pedig az erdőben, amit őriz. Így mennek a dolgok.
A szellem az erdőt körülvevő pajzs szélénél figyelte a kicsiny lány távolodó alakját, és biztos volt benne, hogy néhány percen belül majd megtalálják az övéi. Ő viszont szomorú szemekkel meredt utána, hiszen nem sokszor volt társasága egy szellemnek, főleg nem egy ilyen megejtően szép és ártatlan teremtmény személyében.
A szellem végül elmosolyodott, és nagy lendületet véve elindult, hogy szeretett fáit köszöntse ezen a hideg reggelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése